Néha elnézem az embereket a vasútállomáson. Figyelem, ki hogyan várakozik. Vannak, akik közömbösséget mutatva (vagy tettetve) álldogálnak vagy ücsörögnek. Mások az okostelefonjukat babrálják. Olyan is akad, aki fel-alá járkál, esetleg az órára tekinget, és minden mozdulatáról lerí a türelmetlenség. Aztán, amint megszólal a hangosbemondó, majd láthatóvá válik a távolban az érkező szerelvény, egy csapásra minden megváltozik. Mindenki mozgásba lendül. A bőröndöket felemelik a földről. Néhányan a vágány mentén előre sietnek. Mások a hozzájuk legközelebb eső ajtó körül tömörülnek, várva, hogy mielőbb felszállhassanak – akkor is, ha helyjegyük van. Vége a türelmetlenségnek, vége a (látszólagos) nyugalomnak. Amint feltűnt a várakozás tárgya, amint jelét adta közeledésének az érkező, minden megváltozott.
Azonban gyakran átélünk olyasmit is, ami nehézzé, sőt elviselhetetlenné teszi a várakozást. Az egyik ilyen dolog az, ha a hangosbemondó csupán azért szólal meg, hogy tájékoztasson: a várva várt vonat 10, 20, 30… vagy akár 120 perc késéssel érkezik az állomásra. A másik, ha a menetrendben jelzett érkezési idő leteltével a szerelvénynek nincs semmi nyoma, és információt sem kapunk az okokról, vagy a továbbutazás lehetőségeiről.
Egyszer kerültem hasonló helyzetbe egy budapesti pályaudvaron. Egymás után két menetrend szerinti járat is kimaradt, és senki sem tudta megmondani, lesz-e még olyan, amelyik az adott irányba indul. A várakozásban ez volt a legidegesítőbb mozzanat: hogy nem tudtuk, érdemes-e várni, van-e mire várnunk egyáltalán. A peronon álldogálók magukba roskadtak, lehajtották a fejüket, szinte már teljesen feladták a reményt. Aztán mégis érkezett egy vonat… De addigra sokan már feladták, és elmentek az állomásról.
A várakozás a keresztyén ember létformája – nemcsak ilyenkor, advent idején. A hitünk egyik lényeges eleme az, hogy várjuk Jézus visszajövetelét. A kérdés az, hogyan. Mennyire számítunk az érkezésére? Keressük már a jeleket?
Vagy beletörődtünk abba, ami itt és most van, és nem érünk rá a jövővel foglalkozni, amely még távolinak és beláthatatlannak tűnik.
„…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” (Lk 21,28)
Egykor Jézus maga mondta tanítványainak ezeket a szavakat.
Advent arra emlékeztet, hogy a földre győzelmes Úrként visszatérő Jézusra való várakozás hatással kell, hogy legyen az életvitelünkre. Sőt, az egész testtartásunkra kihat.
Ha meggörnyedt háttal jársz, mert elveszítetted a reményt, ha válladat nyomják a megélhetés terhei, egyenesedj fel!
Ha lehorgasztod a fejed, mert túl sok csalódás ért, ha tekinteted már csak lefelé, a jelen feladataira, vágyaira és szükségeire irányul, emeld fel a fejed!
Nem a magabiztos, saját erejének és lehetőségeinek tudatában lévő ember testtartása ez. Hanem a Krisztusban szabad, Krisztusra néző és Benne bízó ember éber készenléte.
Lehet, hogy még nem látjuk végső, látványos visszatérésének jeleit. De – ha nyitott szemmel és szívvel járunk – minden nap észrevehetjük közelségét, láthatatlan jelenlétét.
Ahogy telik az idő, egyre közelebb ér…
Az advent komolyan vétele küldetést jelent. Mert van egy üzenet, amelyet ránk bíztak, amelyet senki más nem adhat át. A figyelmeztetés, amelyet lelki- és testtartásunkkal is közvetítenünk kell a világnak:
Közeleg az Úr.
Ti hogyan várakoztok?
Az írás elsőként a hidden-heart.blog.hu oldalon jelent meg. Részben vagy egészben idézhető vagy felhasználható a szerző engedélyével, illetve a forrás megjelölésével.
Az illusztráció forrása: Waiting by Ramon Mariano
