Ismeritek azt az érzést, amikor hosszú ideig vágysz, vársz valamire, és végül csalódsz? Azért, mert nem történik meg. Vagy azért, mert megkapod, de nem akkor, amikor kellett volna, és nem úgy, ahogyan szükséged volt rá.
És aztán, talán napok, hetek vagy hosszú évek múltán rájössz, hogy jobb, hogy így alakult. Hogy tévedtél, és igazából nem is volt rá szükséged. Hogy az, amit valójában kerestél, ami után olyan kétségbeesetten vágyakoztál, végig ott volt az orrod előtt – csak nem ismerted fel…
Hirtelen tört rám az advent az idén. Mint a váratlan vendég, aki csak úgy bekopogtat az ajtón, pedig nem számítottál rá, nem takarítottál, nem készültél fel a jövetelére.
Persze vártam már egy ideje, hogy eljöjjön végre ez az általam nagyon szeretett időszak. De aztán a várakozás a lelkem egyik hátsó csücskébe csúszott, és rárakódott, háttérbe szorította egy csomó más dolog. A mindennapok tennivalói, a sok munka, a sok átgondolni- és megírnivaló téma és esemény. És – mindezek fölött, minden mást árnyékba borítva – az, ami alig két hete történt… #prayforparis és #brussellockdown
Ránk borult a félelem árnyéka. A döbbenet, hogy bárkivel, bárhol, bármi megtörténhet. A sokkoló felfedezés, hogy sehol nem vagyunk biztonságban. Hogy idegen emberek – általunk ismeretlen és érthetetlen indokok és ideológiák nevében – ránk támadhatnak és elvehetik az életünket.
Ennek következtében hirtelen mindnyájan borzasztóan vágyni kezdtünk rá, hogy legyen valaki, aki megvéd. Aki döntéseket hoz, aki megálljt parancsol a sötétség és a kétségbeesés terjedésének. Akinek van ereje és hatalma arra, hogy visszaadja elveszett biztonságérzetünket.
Illuzórikus vágyak ezek? Azt hiszem, igen.
Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy az idei advent nem (sem) a várakozásaink teljesüléséről szól. Sőt, valójában soha nem ez volt a lényeg…
Az advent eredeti története tulajdonképpen a visszájára fordult várakozásról szól.
Van egy ország, amelynek lakói évszázadok óta félelemben élnek. Számukra mindennapos tapasztalat az, hogy nincs joguk önálló döntésekhez, és nincs lehetőségük az önvédelemre – mert felettük egy más nyelvet beszélő, más vallást gyakorló, más törvényeket követő nép vette át az uralmat. A megszállók túlerőben vannak, és jelentős katonai fölénnyel rendelkeznek. Gyakorlatilag bármit megtehetnek – élet és halál urai mindenki felett.
A hosszú évek alatt milyen erőssé válhatott az elnyomottak vágyakozása a szabadulás után? Milyen kétségbeesés nyomja rá bélyegét mindennapi imádságukra egy erőskezű vezetőért? Hányan fásultak bele a hiábavalónak tűnő várakozásba? Hányan haltak meg csalódottan, mégis örökül hagyva gyermekeikre a soha nem szűnő reményt?
Nem csoda, hogy nem ismerik fel azt, aki a legszegényebbek között születik, és szemük előtt nő fel. Apja egy ács, anyja egy megesett nő. Nincs benne semmi különleges.
Nem akkor érkezik, amikor akarják. Nem úgy jön el, ahogyan számítanak rá. Nélkülözi az általuk vágyott vezető tulajdonságait, a hatalom és az erő külső jeleit. Nincs elit származása, hiányoznak a korlátlan anyagi forrásai. Nincs hadserege, sem jelentős szövetségesei, vagy hasznos politikai kapcsolatai.
Sőt, szembefordul azokkal a hangadókkal is, akik a megszállás alatt élő népet eddig úgy, ahogy egyben tartották, és képviselték érdekeiket, amennyire lehetett.
„Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán” (Zakariás 9,9).
Jézus. Egy király, hadsereg és pénz nélkül. Egy vezér, követők nélkül. Egy szamárháton ülő, mezítlábas próféta. Minden advent róla szól.
Róla, aki a visszájára fordítja a várakozásainkat. Róla, aki nem felel meg egyik elképzelésünknek sem. Róla, aki többet akar adni, mint amiről valaha is álmodtunk.
Mi a titka? Az, hogy nem kell várnunk rá. Soha többé. Már régóta – itt van…
Igen, épp itt, az orrunk előtt. Tudja, hogy szükségünk van rá. Különösen most, amikor ránk szakadt a bizonytalanság, amikor életünket, amit okosan felépítettünk, amiben jól éreztük magunkat, hirtelen felborította a jelen érthetetlen történései miatt érzett félelem és a szorongás a jövőtől.
Ti mire vártok?
Az írás elsőként a hidden-heart.blog.hu oldalon jelent meg. Részben vagy egészben idézhető vagy felhasználható a szerző engedélyével, illetve a forrás megjelölésével.
Az illusztráció forrása: Candlelight by Elena Shumilova
